1 évvel ez előtt...

- Ezt nem hiszem el... - mondtam. - Mégis, hogy gondoltad?
- Ezt nem értheted. - mondta Penelopé.
- Mégis miért nem? A legjobb barát nőm...
- Kelsey, ez nem fontos. Szükségem van rád...
- Vagy inkább a pénzemre. Engem hagyj többé békén! Ne is szólj hozzám!
- De...
- Nincs de! - vágtam közbe. - Viszlát.
Azzal fogtam magam és amilyen gyorsan csak lehetett elhúztam a csíkot. Ezt most nem bírom felfogni. A legjobb barát nőm, akinek annyit meséltem Frank-ről összejött vele. Milyen barát tesz ilyet?

A jelenben...

Huh, éppen, hogy nem késtem el angolról... Gyors berohantam kabátostul a terembe. A hajam kissé szétcsapott volt, de ez a legkevesebb. Leraktam a táskámat a mellettem lévő székre, ahol egy éve még Penelopé ült. Mindenki erre a helyre vágyott, hogy mellettem ülhessen. Igazából nem értettem miért. Ennyit nem ér egy szék, hogy csaták törjenek ki. Azonban nagyon is harcias helyzetben van az osztály. Mióta nem beszélek az ex legjobb barát nőmmel, azóta vannak ezek a viszályok. Mondhatni az imádóim és az utálóim. Szánalmas mind két brigád. Tudom, hogy akik az "imádóim" csupán a pénzemet akarják. Az "utálóim" pedig azt hiszik, hogy ha van pénzem akkor enyém a világ. Pillanatokon belül beért a tanár is aki szúrós szemmel nézett rám. Nem csípjük egymást.
- Good morning peoples! - üdvözölt minket.
- Good morning, Miss. Smith! - köszöntünk mi is.
- Nyissátok ki a tankönyvet a 145. oldalon!
Elkezdtem matatni a táskámban, ugyanis nem találtam a könyvemet. 2 perc táska kutatás után feladtam, majd nyújtottam a kezem.
- Igen, Miss. Bittner?
- Nem hoztam könyvet.
- Akkor ez már egy 1-es!
- MI?! De hiszen máskor mindig hoztam...
- Engem az nem érdekel kislányom. - mondta, mint aki jól végezte dolgát és behúzta az egyest.

Az óra hátralévő részében nem csináltam semmit, csak néztem ki az ablakon. Kedvenc időtöltésem volt, mást sem csináltam. Szem pillantások alatt kicsöngettek. Indultam a következő órámra, ami algebra volt. Ezen az órán ült mellettem valaki, aki mellett levegőt sem mertem venni. Besétáltam, és már ott ült. Soha nem néz rám, ha igen, az sem tart 5 mp-nél tovább. Nem értem, mi a frász baja van. A hangos bemondó szólalt meg.
- Figyelem, figyelem! A pedagógusokat és a diákokat várjuk az aulába. Ismétlem, a pedagógusok és a diákok menjenek az aulába!
Na ezeket az ünnepségeket nagyon rühellem. Soha nem mentem le egyre se, valamiért nem izgattak. Csendes, komor volt az időjárás. Az eső nem akarta abbahagyni az esést. Mikor visszafordultam az ajtó felé megláttam, hogy a pad társam engem figyel, majd elkapja a tekintetét. Mégis mit gondolhat rólam? Annyira rejtélyes, pedig pár hónapja még a lelkét is kitárta volna nekem... de már nem. Magányba burkolózva ültünk egyedül a nagy terembe. Az ünnepség véget ért, a terem megtelt, az óra elkezdődött. A tanár nő egy egyszerű egyenlettel indított. 3x+54=2x+31+2x. Gyors körmölésbe kezdtünk. Csak a ceruzás suhogó hangját hallottuk, és az eső cseppek koppanását az ereszen. Észrevettem, hogy nincs meg a radírom, ezért összeszedtem magamat és megszólaltam.

- Odatudnád adni a radírodat, az enyém nincs meg. - suttogtam, pedig olyan hangosnak tűnt.

- Persze. - válaszolt egyhangúan.

Nyúltam a radírért, ő pedig odatolta nekem, és egy pillanatra a kezünk összeért. Gyorsan elkaptuk, de én radírral együtt, amit ijedtemben eldobtam, és az ablaknak repült. A csend megtört, és mindenki engem bámult. Szégyenlősen felvettem a radírt a földről és radíroztam is, majd visszatoltam tulajdonosának. Nem volt mondandóm. Semmi egyéb.

- Elizabeth! Gyere ki a táblához és írd fel a megoldást!

Liza egy igen csendes lány volt. Nem voltak barátai. Mindenki, akivel összebarátkozott kicsúfolták és "hírnevük" megvédése képp nem szóltak többet a lányhoz.

- A kettő darab 2x-et összevonjuk és lesz belőle 4x, amit kivonunk és így marad a másik oldalt -x. Kivonjuk az 54-et, és a másik oldalon marad -23. Szorzunk -1-el és megkapjuk x=23-at.

- Nagyszerű, foglalj helyet. A következő feladat páros feladat. Minden pár vegyen el az asztalomról 1 db sakk órát.

Odafordultam a partneremhez, de esze ágában sem lett volna felállnia. Hangosan elkezdtem köhögni, de semmi. Végül rávettem magam és hoztam egyet.

- Rendben. Egyenleteket mondok és amelyik páros a legtöbb pontot szerzi, annak egy hétig nincs házi feladat. - mondta a tanár.

A kezem már az óra felett volt.

- 2x+3=x+4. Mennyi az x?

Gyorsan rácsaptam az órára.

- X=1.

- Helyes!

Perceken keresztük csapkodtuk az órát és minden pontot mi zsebeltünk be.

- A nyertes Kelsey és Frank!

Örültem. Nagyon. Valami legalább feldobja az amúgy elég gyászos hangulatomat. Összepakoltam és beálltam a sorba. 8.-ban ez igazábol hol szokás? Ja igen, nállunk. Mögém állt Frank aki az induló tömegben odahajolt a fülemhez.

- Gratulálok. - mondta, és hallottam, hogy közben mosolyog. Nem értem, ezt mégis honnan tudom, de tudom.

Hátrafordultam, hogy kedvesen gratuláljak, de a nagy tömegben már nem láttam. A nap hátralévő részében ültem és ültem. Végül a 6. óra csengője után haladtam hazafelé.

 

***

 

Otthon ledőltem az ágyamra és előszedtem a barna, bőr borításű könyvemet amire nagy, kerek betűkkel rá volt írva, hogy "Napló".

 

Október 12.

Kedves naplóm! Ma végre hozzámszólt Frank. De miért utál?? Kérdem én. De erre csak ő tudja a választ. Utálom, hogy nem kérdezem meg soha, mert félek a csalódástól. De ha egyszer annyira érdekel... Nembaj. Megfogom kérdezni. Odamegyek hozzá és megkérdezem, hogy mi a baja velem. Miért nem szólt hozzám? Nemhiszem el, hogy eddig húztam. De most... most megtörik a jég. Kiszedem belőle! De most naplóm mennem kell, mert Tánc órám van.

 

Becsuktam a naplómat, majd beraktam a szekrényembe. Oh, ha akárki tudna róla és olvasná, nekem már a létezésemnek se lenne értelme. Kinyitottam a szekrényemet, ahonnan előkotoztamegy zöld színű atlétát, és egy fekete rövidnadrágot. Kikerestem az edzőtáskámat és belevágtam őket a cipőmmel együtt. Beraktam a telefonomat, a bérletemet. Lesiettem vele, majd az órára pillantottam. 15:45. Na, ha elindulok odaérek és nem késem le a busz. Hogy is késném, hisz 55-kor jön. Felvettem a bőr dzsekim és a cipőmet, majd vállrakaptam a táskámat és nyitottam is az ajtót. Bezártam és már indultam is. 2 perc alatt oda értem a buszmegállóba. Az elején megálltam, majd körbetekintettem. Megláttam Frank-et, és odaintettem. Visszaintett, majd a buszmegálló utcájába fordult, egyenesen felém jött.

- Szia. - köszöntem.

- Szia. - mondta bús, komor tekintettek. Látszott, hogy valami nagyon nyomja a szívét. Már ment volna át a zebrán, amikor megfogtam a vállát és visszahúztam.

- Héé...

- Várj! - mondtam. - Beszélnünk kell.

- Miről?

- Mi a bajod velem? Miért utálsz ennyire?

- Hosszú történet.

- Ráérek. Szóval mondjad.

- Te vagy a gond. - mondta, majd fa képnél hagyott és elsétált.

Csak néztem utána. Lefagyva bámultam, ahogyan a háztömbök között eltűnik. Ezt nem fogja ennyivel megúszni. Nem érdekel, ha nem megyek edzésre, tudnom kell!Sebesen indultamutánna. Láttam, hogy éppen a házunk előtt áll. Valamit a kezében fogott, talán egy képet. Nem láttam, túl messze volt. Egy borítékot vett elő a zsebéből, majd beledobta a postaládánkba, és elment. Futottam haza amint elment, és látótávolságon kívül volt. Kivettem a levelet és bementem a házba. Ledotam a cuccaimat és kinyitottam a borítékot. Egy levelet találtam benne.

 

Kedves Kelsey! Tudom, csak az előbb találkoztunk, de tudtam, hogy utánam indulsz, amintfaképnél hagylak a buszmegállóban. Tudtam, hogy mi lesz. Hogy is ne tudnám, hisz ismerlek. Nehéz lesz ezt szavakba önteni. Először is nem utállak, csupán nem tudom, mit mondjak. Tudod, mivolt 1 éve... ahogy én is. Nem fogok sajnálkozni, ami történt megtörtént. Csak, hogy tudd, Penelopével a történtek után rögtön szakítottam. Bántott az, ahogyan veled bánt. Hiányzik most is az, hogy hosszasan a házatok előtti játszótéren a hintében ülve megbeszéljük a gondjainkat, hogy kitárjuk egymásnak a szívünket. Most egy időre eltűnök. Nem fog senki hallani rólam. Talán, ha úgy gondolom tiszta a fejem és a lelkiismeretem vissza jövök. Lehet már a jövőhéten, de lehet, hogy csak 2-3 hónap múlva. Nem tudom. Ha még szeretnél valamit mondani, akkor írd le és a postaládánkba dobd be. A nővéremék elfogják nekem küldeni a leveled. És sajnálom, hogy faképnél hagytalak, de ez is a tervem része. Ha valaki más bontotta volna ki a levelet, annak végzetes következménye lett volna. Tudd, hogy nem utállak. Viszlát...Frank.

 

Istenem. Ezt nem bírom ép ésszel felfogni. Normális ez?! És ennyi érzelmet magában tartani nem könnyű, bár tudom milyen érzés. Várjnk, talán még otthon van, csak nem superman, hogy ilyen gyorsan összepakoljon. Beszélnem kell vele. Most azonnal. Lefutottam, majd a szakadó esőben, egy pólóban és egy farmerben futottam át 2 utcát is.

Odaértem. Becsengettem, majd vártam. De senki.

- Szia. - hallottam a hátam mögül egy hangot. - Szóval megkaptad a levelet.

- Igen, és beszélnünk kell.

- Tudom. - mondta majd odalépett hozzám. Arcunk csak pár centire volt egymásétól.