Reggel nyűgösen keltem. Élettelen voltam. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy iskolába menjek. Ben vágtatott be az ajtómon, és az ágyamra ugrott.

• KELÉS! – ordított a fülembe.
• Ha megsüketülök, a hallókészülékemet te fizeted, idióta. – mondtam morcosan.

Nem voltam még kész arra, hogy felálljak, de muszáj volt. Erőt vettem magamon és kivágódtam a szobából, majd le a lépcsőn. Befaltam egy almát és indultam vissza. Felkaptam magamra valami elviselhető göncöt, és a táskámmal együtt elhagytuk a házat. A busz, szokás szerint késett, de nem okozott nagyobb problémát. Mikor beértem, már a folyosón hallatszott, hogy vadállat módjára viselkednek a többiek, így megörültem, hátha beverhetek egy ablakot. Az ajtóban megállva mindenki rám nézett. Síri csönd lett, mindenki a helyére ült és megszólalni nem mertek.

• Mi van veletek emberek? – kérdeztem.

Nem jött válasz. Fogtam, és ledobtam a táskámat a padba és kimentem az udvarra. Éppen nulladik órában volt a futball csapat edzése. Úgy döntöttem megnézem őket, hisz úgysem ismerek közülük senkit sem. Egész jók voltak. Az egyik fiún különösen megakadt a szemem. Az arcát nem láttam, csak ahogyan fut és elkapja a labdát. Az edző hangosan el kezdett ordibálni.

• Damien mi volt ez?! Elmondanád a többieknek? Miért nem vagy képes elkapni azt a nyomorult labdát rendesen!
• Elnézést edző úr.

Szóval Damien. Nem ismerem őt, de a semmiért lehordani szegény elég nagy parasztság. A fiúknak volt még futás, egy kör a pálya körül, aztán mehettek öltözni. Ahogyan kerültek le a sisakok, megláttam mindenki arcát. Eddig miért nem vettem észre ezeket a fiúkat itt? Hiszem második éve, hogy itt tanulok.

• Na ki vagyok?  - kérdezte egy hang, és a szememet eltakarta.
• Engedj el, ha nem akarod, hogy eltörjem a kezed. – ment a válasz.

Elengedte a szememet, majd hátra néztem. Egy kilencedikes fiú volt. Justin Werd, az iskola újság szerkesztője. Folyamatosan utánam koslat, mert azt hiszi, van esélye nálam. Nagyot tévedett. Mire visszanéztem a csapathoz, már nem volt ott senki. Most hogyan találjam meg Damien-t? Becsengettek, én pedig rohantam órára. Szerencsére nem késtem le. A némettanár úgyis az első 10 percben nincs is jelen. Nagy zajt hallott mindenki a folyosóról, majd azt, hogy valaki azt ordítja „Fiúk haladjanak, mert intőt kapnak”. Nyilván valóvá vált, hogy a tanárnő volt az, de milyen fiúk? Megint kavarodás van, és két osztály lesz egy órán? Nem sokkal később egy csapat fiú futott be a terembe és keresett magának helyet, végül a tanár lépett be.

• Sajnálom gyerekek, megint kavarodás volt! A 11. D osztály most veletek, a 10. B-vel lesztek. A D-sek haladó csoportból jöttek, így ők fognak segíteni nektek, míg én elintézem a jegyzőkönyvet. Minden ember válasszon magának egy párt.

Senki meg nem moccant. Én senkit nem ismertem. A tanár persze, hogy engem szólított fel, ki mást?

• Mivel senki sem mozdul meg, ezért én jelölök ki embereket. Emma, te menj oda David-hez.
• Oké, de ki David?

Nagy nevetés kerekedett, bár nem nagyon értettem miért. Csak én vagyok az, aki nem ismeri a felsőbb éveseket? Na és?

• Ki David? – kérdeztem jó hangosan.
• Én. – Állt fel egy fiú.

Oda botorkáltam a cuccaimmal együtt, és leültem mellé.

• Szia! Emma Price vagyok. – mutatkoztam be.
• Szia. David Johanson.

Nagy csapódásra lett mindenki figyelmes. Az ajtót feltépte egy srác, nagy lihegés és levegő vétel között. Damien volt, azt hiszem.

• Elnézést a késésért, a tanár úr feltartott.
• Semmi gond. Ülj le.

Megindult felénk és ledobta mellém a táskáját, majd megköszörülte a torkát. Nem vettem az adást. Most el akar küldeni?

• Mi van? – mondtam.
• Ez az én helyem, csillagom, vetődj arrébb. – mondta nagyképűen.
• Szerintem nem kértem a véleményedet, szóval mereszd arrébb a csicsás kis feneked. – vágtam rá, majd hangos „Huuuu”-zásba kezdtek.
• Mégis mit képzelsz, hogy az öcsém mellé ülsz? Talán te is át akarod baszni, mint a több magad fajta pénzéhes ribanc?

Na jó, ez azért nagyon fájt. Nem tudtam mit válaszoljak. Felkaptam a táskámat és kirohantam a teremből egyenesen a mosdóba. Sírásba kezdtem. Ennyire még soha nem bántottak meg. Legszívesebben megszűnnék létezni. Hallottam, hogy egy páran a nevemet kiáltják, de nem akartam előjönni, így felhúztam a lábamat és csendbe maradtam. Valaki bejött. Hangja lágyan szólalt meg.

• Itt vagy?

Nem válaszoltam.

• Nos, ha igen, ha nem akkor is elmondom. Nagyon sajnálom, amit a bátyám mondott rólad. Én se örülnék, ha ilyet mondanának nekem. Tudom, hogy utálni fogod őt, és ezért engem is, de ha ki tudlak engesztelni valamivel, akkor, mondd.

Meghatott, hogy elmondta ezeket nekem. Valahogy hittem neki. A háta neki koppant a falnak. Leraktam a lábaimat, kinyitottam az ajtót, majd odasétáltam hozzá. Körülbelül 2 centi volt az arcunk közül.

• Egy dolog lenne… - kezdtem.

Majd a szemébe néztem, és mintha telepatikusan, de megértette, mit kértem tőle. A homlokunk összeért, majd gyengéden megcsókolt. Mintha a tér és az idő egybefolyt volna. Nem éreztük azt, hogy be kéne, hogy fejezzük. Ahogy le tudtam volna írni egyszerű csupán: puha ajkak és érzelmek. Mind ketten kiadtuk magunkból, ami fájt, és mondhatni segítettünk egymáson legyűrni a boldogtalanságot. De mégis mit teszek? Egy fiúval csókolózom, akit nem is ismerek. Be kell, hogy fejezzem, de annyira jó. Meg tudnám szokni. A kezét a csípőm köré kulcsolta, én pedig a vállára tettem a kezemet. Hirtelen elengedtem. Mit művelsz Emma?

• Mennem kell. – mondtam.

Utoljára egy puszit nyomtam az arcára és kifutottam. Nem tudtam hová fussak csak el…